Posts

Szig. 1.0. perzsa 2.1.

 

Kilépett nagyapám a bluesból, gondoltam a megállóban, ami olyan volt, akár egy űrállomás, legalábbis nekem. Nem is gondoltam, hanem a perzsának szóltam oda így, akit az ikertestvérem küldött, amikor még élt- több száz kilométerrel arrébb egy zárt intézetben. Nem tudott beszélni, csak a fantáziájával, ami meg sokkal több volt, mint egy átlagembernek, azért is a perzsa katona. Már egészen megszoktam, hogy rám ragadt. Azért történt, mert a testvérem Robi váratlanul meghalt, leesett a lépcsőn, miközben az ápolója elbambult, és kitörte a nyakát. A perzsa így nem tud visszavágtatni a fantáziájába, én meg pesztrálhatom az óta. Most éppen a Szigetre hozom magammal, csörög a páncélja, szerencsére csak én hallom. Olyan neki ez a rengeteg ember, mint a csata előtti készülődés karneválja, csak a harci elefántokat keresi, látom a tekintetében. Na, azok nincsenek, azaz, hogy vannak, csak nem úgy. Szépen átengedjük magunkat a bejárat előtti kilométeres sor színes-szagos szívószálján és bent is vagyunk. Hogy hol is pontosan? Ahogy nézem ez egy mentális fantasy, amiben történnek a dolgok csak úgy maguktól, és történnek az emberek is. Más dolog, ha a dolgok történnek, és megint más, ha az emberek. Szociofób vagyok és embergyűlölő, ez ad erőt most is. Szédülés, remegés, de a megmentő fajtából. Isten írta fel receptre, az alázat miatt, hogy el ne felejtsem menyire hasznos. Régi, fontos emberekkel akarok találkozni itt. Pölö olyanokkal, akikkel együtt toltuk a vidéki, elszigetelt undergroundot Kis Moszkvában húsz évvel ezelőtt az Októberi Ökör Művelődési ház idegrohamos falai között. Volt egy mondjuk úgy, punk zenekarunk az Infarktus: bájos, kamaszos semmit tudás. Iszonyatosan szar szövegeket írtam iszonyatosan szar zenére, és ebből következően iszonyatosan szarul énekeltem, vagyis nyüszítettem hozzá. Olyanok lehettünk akár sramlit játszó death metal zenekar, még jó, hogy nem glam. Egyszer anyák napján kellett fellépnünk, onnantól jegyzett meg magának minket, az akkor még regnáló ifjúságvédelem. Most meg tuti benne lennénk a Fókuszban, vágókép, harmincas-negyvenes szürke kosztümös nők rohannak ki Bruce Villis módjára egy hahotázó épületből. Na, ugye. Szürreális képregény figura- zenekar volt a miénk, egy csomó frusztrációból eszkábálva: Dízel a félautista dobos, kedvenc mutatványa, hogy egy drótot fűzött az egyik orrlyukába, majd a másikon kihúzta. Nem volt beszédes, de az ütemeket diktálta neki valami démon, vagy ilyesmi lény. Garfield a basszusgitáros, aki legalább annyira ismerte hangszerét, mint nagyanyám, de bmx-es artista volt, és nem mellesleg végzetesen vidám fiú. A gitárosunk Zsolti igazi blues mániás semmi köze nem volt a punkhoz, viszont nagyon tudott szólózni, amire ugyan semmi szükségünk nem volt, de néha ráfeküdtünk a blues-ra és megteremtettük a lagzis blues punk zenei kategóriáját. Jaj, a Szappant majdnem kihagytam, ő másik / második gitáros posztján futballozott, és részegen ette a szappant különböző házibulik változó minőségű házibulijain.  Rengeteget beszéltünk róla, hogy el kéne menni a Szigetre, de megmaradtunk a fantázia bütykeinél és nem szántuk rá magunkat, nem volt pénz, nem engedett a város, akkor még kommunista szellemek lopkodták a füstölt kolbászt a spájzból, ha a rendszerváltó proletár nem figyelt oda. Dízelék garázsában voltak a próbák, az anyukája kéthetente elzavart minket a szókimondó dalszövegek miatt, hát mit csináljunk kéthetente jutott a sor az erősítőnél az énekre. Olyankor megvonta Dízel rántott hús adagját, azt hiszem. És még egy csomó perverz dolgot is csinált vele, ezt már csak képzeltem bosszúból, mert. Egyébként, szólok oda a perzsának, abban az időben még Nick Cave halálfej alakú picsájára is adtam volna egy cuppanós csókot. Ha.

 

Kilépett apám a bluesból, mondom ismét a perzsának a nagy tömeget vizslatva közben. Nem tudom mióta vannak misztikusok kint a placcon, de tavaly elmentem és hagytam, hogy megreikizzenek. asszem így kell leírni, vagy mindegy, nem is érdekel igazán, utálom azokat, akik mindig helyesen írnak. Beléptem a sátorba: füstölő szag, zaj, meg érdes arcok, lefektettek, akár egy hullát, volt egy másik ágy, oda került még egy hulla. Közben jártak-keltek az emberek körülöttünk, volt aki még sírt is, a mester meg rátette a kezét a fejemre és koncentrált. Meleget éreztem, próbáltam lazítani és arra gondoltam, hogy most kiszedi belőlem az összes feszültséget, aztán fellövi a Holdra, ahol az ufók majd gyógyszert csinálnak az összes mérgezett gondolatomból, félreérthető megjegyzésemből, ütésre emelt kezem emlékeiből ésatöbbi. Éreztem az emelkedést, felemelkedtem az ágyról legalább két centire és lebegtem, akár egy profi bűvész trükk. Na, ja, ennek a csodának az illúziója is szertefoszlott. Most megvagy, gondoltam, minden csak trükk, még a rák is a becsületről nem is beszélve. Egyébként, annyi a feszültség bennem, hogy legalább húsz felhőkarcolónyi nagyságú generátort, vagy turbinát lehetne hajtani vele, amik szórnák az energiát az egész országnak, fűthetnének az emberek, meg lenne ingyen villanyuk. Ülnék a Holdon, egy kényelmes kráteren, és a kellő időben abbahagynám a vodkanarancs ivást, hogy jöjjön a teremtő feszültség, lekiabálnék, hogy most kössék rám a csöveket, és szívják nyugodtan, de a következő műholddal igényesebb vodkát küldjenek. Lentről meg intenének, hogy minden oké, meglesz a minőségi ital, meg a rádió, amit rólam neveznek el. Sopotnik Zoltán Rádió lesz a neve, és csak őszinte zenéket játszik majd, mást nem is lehetne. Lesz ott egy őszinteségmérő szerkezet, ami kimutat mindent. Munka közben is, veszekedés és verekedés közben is (akkor különösen sokat segít), amikor leszidja a gyerekét, mert azt mondta a matektanárnak, hogy hülye köcsög, akkor is. Egyébként nem mondta, de benne van az esély, és az már majdnem ugyanaz. Jó ez a reiki, lenyugodtam meg minden, és még akkor sem szaladtam ki a csukott ajtón, mikor többen álltak fölöttem a suhogó kezükkel és a mester odaszólt az egyik csáposnak (a szomszéd tömbben lakik): szkennelted a gerinc tájékát is? Hát persze szkenneltem válaszoltam helyette, az egész világ mosolygó fénymásoló, csak patront kell cserélni néha. Negyven perc múlva szóltak és leléptem a lebegésről.

 

Később a két főnökömmel Gyömbivel és Laccerrel mentem ki a Szigetre Jamiroquai konertre, előző nap Sex Pistols volt, és belül zokogtam, hogy arra nem jutottam ki. Egy multinacionális nagyvállaltnál ritkán fordul elő, hogy két jó értelemben véve „állat” lesz a főnököd, nekem szerencsém volt. Az volt, hogy ültünk egy elrejtett irodában, amit projekt-szobának neveztünk el, és röhögve dolgoztunk egész nap, vagy nem dolgoztunk csak röhögtünk. Aki nem abban a szobában dolgozott utált minket azért, mi meg esgé-nek neveztük el őket bosszúból, az esgé annyit tesz: savanyú geci. Már a bejáratnál kiszemelt magának egy régi ismerős, persze be volt baszva mint állat, hogy „én ismerlek a régi időkből, valami punk gyerek voltál, hogy hogy még élsz? Köszi, gondoltam, te már nem nagyon, ahogy látom. A kurva hosszú sor előnye az volt, hogy így elszórakoztattuk egymást a kedves idegennel, Gyömbiék persze halálra röhögték magukat. Öcsém, hogy kikupálódtál, régen csak szakadt, mocskos ruhákba’ láttalak, üvöltötte a fülembe az őszinteség hajlékony szobra. Összekeversz a kisugárzásommal, válaszoltam, de azt nem értette, még jó hogy nem vette sértésnek, bár a szemében átvonuló felhőkből következtethettem volna arra is. Tisztára úri fiú lettél, támadt újra érdes-kedvesen. Lenéztem a turkálós fehér nadrágomra, amin volt pár szürke folt, nem kifejezetten a divat miatt, és vidám lettem. Ja, mondtam, most vásároltam három lányneveldét, lapolgattam meg a hátát. Aztán elértünk a csúcsra, igyál bazmeg, ittam bazmeg, és a barátom eltűnt a toporgó tömegben. Bejutni a Szigetre legalább olyan nehéz, mint megnyerni az olimpiát, legalábbis nekem. Az a rengeteg ember, az a rengeteg jókedv és frusztráció összekeveredik, olyan lesz, akár egy atomfelhő. És a biztonsági szolgálat vizslató dementorjai, hú. A nyolcvanas évek végén láttam ilyen kidobókat vidéki diszkókban. Soha nem kérdeztek, maradjunk ennyiben. Volt egy ilyen barátom is. Előfordult, hogy a diszkó bejáratához vezető lépcsőn menten felfelé, és az egyik barátom repült el a fejem fölött és ütközött a falnak, mint egy rohadt alma, és természetesen a másik barátom dobta oda. Érdekes biológiai egyenlet. Egyenlő: én hívok mentőt, vagy nem hívok, vagy nem tudom. Persze az irokézek papírmasé figuráinak ugrálása közben látomásom támadt: világító üvegfúvó hadsereget hallucináltam magam köré, mondhatnám az őseim szólítottak meg hirtelen. Szétnéztem az erős sötétben, az üvegfúvó lovak orrából dőlt a pára. Dédapám naponta elszívott száznegyven cigarettája sem csinált akkora füstöt, mint azok a nedves orrlukak. Majdnem eltakarták a határt, a katonák bután, félve nézték a felhőket, és az abból kibontakozó emberhordát. A szekerekből, kordékból, és legfőként gyalogosokból álló csík nem jelentett sok jót számukra: útlevél ellenőrzés a napon, vérszívó, szivárvány szárnyú balkáni legyek, miegymás. Leginkább attól a nagy valamitől ijedtek meg, ami a sor végén közeledett: rengeteg ember húzta, de olyan finoman, akár egy isten-figurát, vagy keresztet vagy, mit. Egy gyárkapu volt az. Egy hatalmas ásító gyárkapu. Érezték, hogy ezzel a népséggel vigyázni kell.

 

SOPOTNIK ZOLTÁN