Posts

Képzelt riport egy európai popfesztiválról

 

Értetlenül álltam a Nyugati pályaudvar közepén. Kezemben a Sziget Fesztivál programfüzete, telefirkálva különböző jelekkel, amorf ábrákkal és x-szekkel jelölt koncertekkel. Az egyetlen nyom, amin elindulhatok, hogy megtaláljam a barátnőm. Eszter ugyanis eltűnt.

Felszálltam az általában unalmas sárga villamosra, ami most egy multikulturális csetszobává alakult. Nyilván, hiszen melyik külföldit ne hozná lázba az “Európa legjobb fesztiválja” jelző?!

A világjáró emberek a K-híd felé egyre csak sűrűsödtek, ahogy a fejemben lévő gondolatok is. Eszembe jutott, amikor tavaly befelé menet próbáltuk eldugni az olcsó piával teli flaskákat az övünkbe, illetve amikor Eszter lábzúzódása után arról próbált meggyőzni, hogy milyen veszélytelen lenne, ha nyílna a Szigetről egy strand a Dunára.

Idén is megcsapott a por-, fény- és emberfolyam, ahogy megtettem bent az első lépéseket. A lista első koncertje a Hurts volt. Ez a manchesteri szintipop banda eszméletlen erővel terelte el a közönséget pásztázó figyelmemet. Erőteljes dobok, múlt idéző szinti futamok és kristálytiszta ének vitt végig a koncerten. Sodródva az árral zuhantam bele egy helyben alakult “kuka verő” társaság közepébe. Arra eszméltem, hogy görcsösen próbálom eltalálni a fantázia-szülte ritmusképletet.

A Parti Aréna felé vezető főúton azt tudtam meg új, eufória mámorban úszó skandináv barátomtól, hogy a magyar lányok mennyivel szenvedélyesebbek, mint az északi kontinensen élő gyengébb nem. Erről persze én is tudtam volna neki mesélni, hiszen éppen a Sziget pszichedelikus gumivára, a Luminárium mellett haladtunk el. Tisztán előttem volt, amikor az órás sorban állást követően bejutottunk a levegővel életben tartott, színes barlangokkal teli labirintusba. A szervezetünkben tevékenykedő marihuána és az ambiens hangokkal megtöltött tér tökéletes alapanyag volt, hogy egy félre eső zugban átadjuk magunkat a fülledt erotikának.

Egy hatalmas, tátongó kutyafej előtt álltam, és néztem a fa installációkból összerakott játszóteret, amit csupa idegenajkú, felnőtt népség használt önfeledten. Megérkeztem a sátorba, ahol már javában ment a színpadi show az Azari & III tolmácsolásában. Masszív időutazás a 80-as évek színes diszkójába, illetve kalandozás a deep és a chicago house bugyraiba. Átjárta a szeret a sátrat: aki nem a két énekes bombasztikus mozgásvilágára figyelt, az épp egy másik lánnyal vagy fiúval volt elfoglalva. Ezen a ponton többször is odamentem lányokhoz, akik Eszterre emlékeztettek. Sajnos csak nehezítette a dolgom, hogy az egyik ilyen alkalommal egy francia lányka úgy gondolta, megajándékoz egy ecstasyval, amit puha, forró nyelvével juttatott a számba.

Már sötét volt, amikor az éhhalál szélén próbáltam táplálékhoz jutni. Vajon hová lett a 20. Szigetre a Krisna sátor? A hely, ahol pár éve néhány forintért vagy csak egy mosolyért cserébe kaptuk Eszterrel a finom levest, amit masszív krisna hardcore-ra tömtünk magunkba. Nyoma sincs már. Mostanában már pénzéhes éttermesek árulják az óriás burgereket, a kenyér méretű szendvicseket és az illatával csalogató fűszeres húsokat. Egyszer minden elkurvul, szoktuk mondani.

Miután behangoltak, felcsendültek az eklektikus Crystal Fighters csapat taktusai. Tradicionális-akusztikus baszk hangszerek, húzós basszusok, dubstep és elektro alapok. Ez egy olyan tökéletes turmix, amire egy 21. századi csemete igazán vágyik. Megfogható tisztelet, odaadás és zeneszeretet. Eszter kedvence. Vajon ő is itt bulizik valahol, kábult mámorban, mint én?

Elnyúlt fénycsóvák formájában vibrálnak előttem az emberek és a lampionok, ahogy a sátrak között botorkálok. Nincs megállás. Minden irányból dübörög valamilyen ütem.

“Van értelme tovább keresni? Miért tűnt el? Miért nem szólt?” – váltották egymást bennem a gondolatok. Épp idejében ragadta meg a fülemet egy ismerős dallam. A külföldön is nagy becsben tartott rockabilly sztár banda, a magyar Mystery Gang mutatta meg, hogy hogyan lehet tartósan mosolyra és táncra bírni az embereket még a legnagyobb zűrzavarban is.

Tüzes lángcsóvák csaptak össze a szemem előtt. Először azt hittem, a pokolra jutottam, ahol az örökké valóságig kell keresnem Esztert egy véget nem érő fesztiválon, aztán ráeszméltem, hogy a Kulturális Zóna színházi előadásán ülök. Muszáj volt pihennem, és megvárnom a reggelt. Muszáj volt megtalálnom a belső nyugalmat, legalább egy kicsit, amíg kitisztulnak a gondolataim.

A Cöxypon Ambient sátor nyugalmat sugárzó melódiáira kezdtem ébredezni a hajnali fényben. Körülöttem összebújt emberek, illetve hajthatatlanul bólogató fesztiválozók adták át magukat a reggel szellemének. K-híd, hév, multikultúra, napfelkelte, savanyú arcok a villamoson. Ugyanaz a menet, de valami mégis más. A belülről maró Eszter iránti gondolatok kedves emlékképekké alakultak. Elmúlt a szorító fájdalom. Eszter már hónapok óta elment. De a sodrás megy tovább, akárcsak a fesztiválnép a Szigeten. Minden évben újra és újra.