Posts

 A felfedezés öröme

 

Már az első pillanatokban érzem: jó helyen vagyok, megérkeztem.

A körülöttem lévők arcán a földi boldogság kifejeződéseinek minden lehetséges formáját felismerem. Vizsgálom őket. Elemzem mozdulataikat. A történésekre adott reakcióik festik fel előttem fajuk kusza, kiismerhetetlen képének folyton változó körvonalait. Már nem tudnak megzavarni, egyre tisztábban, tapinthatóbban állnak előttem. Egy üvöltés ugyanúgy hordozhat fájdalmat és félelmet, ahogy extatikus örömöt és kielégülést is. A mosoly nem mindig közeledés, egy fintor millió jelentést rejt. Kaszáló karok és lábak, egymásba kapaszkodó félmeztelen testek. Dulakodás agresszió nélkül, vicsorok és ütlegek a szimpátia kifejezéseként. Az ég felé ordított artikulálatlan sikoly azt jelenti: „Szeretlek”.

Vakító porszem-csillámok. Szél helyett a hangfalakból dübörgő basszusok borzolják össze a hajakat.  A fákról éjszaka is fény csorog. Tüzek lobbannak fel, és senkit sem rémítenek. Mindenhol zaj van és lázadó energiák, miközben mindenhol csend van és békés elterülés. A hozzám dörgölődző testeket lassan saját szervezetem részeként érzékelem, figyelmen kívül hagyva a tényt, miszerint valós fizikumom nem is hasonlítható a körülöttem lévőkéhez.

– Hé, nem te vagy a Jonathan Davis? – kérdezi valaki nevetve.

– Nem. – hazudom neki, és én is nevetek.

Figyelek és elemzek. Elvegyülök és feloldódom. Minden irányból koncentrált élvezetek hullámaiban fürdöm. Érzem és értékelem a boldogságfolyamot, mégis képes vagyok megmaradni a felszínén. Mások nem ilyen szerencsések: a fák alatt, villanyoszlopok tövében, sátrak rejtekében és a legkülönbözőbb, véletlenszerűen választott helyszíneken öntudatlan hajótöröttekre bukkanok. Érintésem gyógyír lenne számukra, de nem avatkozom be: itt és most minden így tűnik helyénvalónak.

Madarak színpompás felhője zúdul alá az égből, elsuhannak a táncoló tömeg felett, a kiválasztottak elméje megnyílik nekik, saját magukra mosolyognak a magasból. A szemekben fényspirálok örvénylenek, a hangokból egy sosemvolt kor hírnökei üzennek. Egyre csak erősödik bennem a tudat, hogy jó helyet és időt választottam a megismerésre. Nem kelthetek feltűnést. Nem okozok riadalmat. Minden információt fellelhetek, amire szükségem van, minden tapasztalás lehetősége megnyílt előttem.

Egyelőre képtelen vagyok választani, csak elengedem magam, mindent hagyok megtörténni és vágyom a Minden történéseit. Kitárom magam, akár egy kaput. Az idő feloldódott, az események sorrendisége lényegtelenné vált.

– Hé, nem te vagy a Brian Molko? – kérdezi valaki nevetve, és én nem felelek, mivel értelmét meghaladná a válaszom.

Kavargó porfelhő centrumában két, tigrisjelmezt viselő férfi hadakozik. Félmeztelen lány lángoló karikával zsonglőrködik, delejezett tömeg figyeli mozdulatait. Fiatalok nem létező dallamokra rikoltoznak nem létező énekeket. A szédítő hanghullámokat szivárványos fényekként érzékelem. Az érintések áramütések intenzitásával stimulálják testemet. Minden receptorom fellizik, szervezetem sejtjei mámoros örömtáncot lejtenek. A fák koronái engedelmesen hajladoznak a zűrzavarban. Az égbolt egyre tágul fölöttem. A talaj csak azért van, hogy legyen mit figyelmen kívül hagyni.

Ismerem őket. A faj, mely annyi titokkal és csábító rejtéllyel kecsegtetett, lassan magába fogad. Végtelen csillagrendszerek és kozmoszok sötétje, ezernyi létforma és kultúra felfedezése után most közöttük járok. Számukra örökre ismeretlen univerzumok seregnyi lakójának vizsgálata után ők kerültek sorra. Ha csak töredékét megosztanám velük tudásomnak, beleőrülnének. Vágyni sem merik a képességeket, melyeknek birtokában vagyok.

Fajom lételeme a szemlélődés, a megismerés: képes vagyok átélni és feldolgozni vizsgált alanyom minden vágyát, kavargó érzelmeit. Emócióinak kusza hálózatából következtetek az adott létforma leglényegére. Kutatásaim elvégzéséhez telepátiához és alakváltáshoz folyamodom: az alany által különösen kedvelt lény külső jegyeit öltöm magamra, egyszerre akár több száz képben is tündöklöm. Mindenki annak lát, aminek látni akar.

– Hé, nem te vagy Elvis? – kérdi valaki nevetve.

A világegyetem minden szegletében létezik düh, mindenhol megtalálható az öröm és a fájdalom. Amit itt és most érzek, az egyedülálló. Érzelmeknek ilyen bonyolult skáláját, ilyen csodálatosan véletlenszerű, mégis, valami furcsa módon teljességgel logikus rendszerét sehol nem láttam még ezelőtt. Mindig valami hasonló vonzott, valami ehhez mérhetőt kerestem.

Én vagyok a fűben boldogan hempergő ezernyi bolond.

Én vagyok a kisfiú, aki az óriáskerékről integet.

Én vagyok az emelvényről egy gumikötéllel a semmibe ugró lány, ahogy sikoltozik a tömeg feje felett.

Én vagyok a magasba tartott kezeken utazó fiú.

A mikrofonjába üvöltő őrjöngő énekes.

A fémkonténereken doboló sereg, a locsolócsővel támadó vihogó tébolyult, a női ruhás férfi és a férfi ruhás nő is én vagyok. Habzsolom az identitásokat és tudatokat, elmerülök az élmények dús káoszában.

Az információáramlás mennyiségileg feldolgozhatatlan lenne, ám a lényegi megértéshez nem is vinne közelebb. A hatásokra hagyatkozom, a pillanatok érintéseire.

Kristályos vízsugár rajzol hieroglifákat a porba.

Verejték-gyöngyök egy lány hófehér nyakszirtjén.

Aranyfényű testek ölelkeznek, kezek kulcsolódnak össze és válnak szét.

Gitárhúrok szakadnak, vadul püfölt dobok reccsennek.

A levegőben elektromos kisülések cikáznak.

Fények és hangok, hangok és fények dobálnak ide-oda, a Mindenség felbolydul, kitaszít magából majd újra átölel, egy hosszú pillanatig teljes csend és némaság, végül megérzem a lány érintését a karomon.

Nem szól, csak mosolyog. Elindul, lágyan húz maga után. Átvágunk a tömegen, de a porban nem hagy nyomot a lábunk. Elhal körülöttünk a zaj, a világ lelassul. Széthajolnak előttünk a fák. Csak egyetlen napsugár van, de az minket melenget. A fű lágyan simul alánk, lombok simogatását érzem a bőrömön.

Ebben a pillanatban úgy érzem, önmagam vagyok. Nem keresek másik identitást, nem kúszom idegen tudatokba, nem kutakodom menedék után. Saját lényem teljessége tölt el. A lány még mindig mosolyog, ajkai szétnyílnak, majd az enyémre tapasztja őket. Ölelkezünk. A pillanat teljes jelentőségét birtokba veszem. Minden kizúdul belőlem, amit az ősi idők óta magamban gyűjtögettem. Csak élek. Érzékelek. Bőrt és hajat és lélegző, meleg testet cirógatok. Nincs múltam vagy jövőm. Kizárólag a jelenem létezik.

Miután legördült rólam, még sokáig fekszünk egymás mellett a fűben. A világ lassan visszaszivárog körénk. Hallom a zenét, a nevetéseket és sikolyokat. A verejtékem lassan a bőrömre feszül, hűsítő, finom hártyát képez rajtam. A lombok szétnyílnak, majd összezárulnak a fejünk felett, mintha egy lélegző barlang mélyén feküdnénk. Felemelem a tenyerem, magam előtt forgatom, vizsgálgatom. Egyenként behajlítom az ujjaimat, majd újra széttárom őket. A lány felém fordul, majd megkérdezi:

– Merre jársz?

Én a fák lombjait nézem, és lassan elmosolyodom, talán először a saját mosolyommal.

– Itt vagyok. – mondom lassan, ízlelgetve a szavakat.

– Itt vagyok.