Posts

Áfra János

Mert minden mondat sziget

 

Titkos társaságok, amerikai nagycsaládok és francia párok bontják le magukat, mások a házasságkötő sátorban frissítik fel vagy teszik érvénytelenné korábbi fogadalmaikat, hogy aztán a fehér óriáskerékről nézzenek végig a hangyabollyá szerveződő elkülönültségen. A porfelhőből kukás mellénybe öltözött munkások, vagy inkább a kulturális szokásainkban elmerülni igyekvő, gyorskaján nevelkedett, kelet-európait játszó tinédzserek tűnnek elő. Megpihennek az óriáskerék árnyékában, majd újra vidáman húzzák maguk után a fekete kukászsákokat, a másik kezük le-fel jár a talajszint és a zsák között: szúr, emel, szagol, lehúz, és szúr, emel, szagol, lehúz. A helybéliek minden mozdulatát pontosan imitálják. Talán csak a lelkesedésük teszi akaratlanul is feltűnővé e cselekvéssort. Nem mintha az empátia hajtaná őket, olyan ez inkább, mint egy fiktív misszió, a Szigetes létezést egy mozdulatsorba sűrítő virtuális valóság. Mert ilyesmit nem játszhatnak otthon, ahol feltűnésmentesen nyalják tisztára az utcákat az arra hivatottak, ahol a szelektív hulladékgyűjtőből a szemetet az ajtód elé borítják, mikor a szomszéd észreveszi, hogy bénaságból a papírhulladékok közé dobtad a petpalackokat. Most ehhez hasonló zöld gesztusokra kevésbé, zöldet tekerő fiatalokra, és az azzal járó gyepszagra annál inkább lehet számítani.

 

Mert a Sziget az a hely, ahol nekünk véget ér, egy idegennek pedig elkezdődik a magyar talaj. Közös csak a megnyílás mozzanata, a küszöblét érzése, hogy sosem léphetünk még egyazon Szigeten sem ugyanarra a helyre. Mert minden élet csak sziget. A Szigeten bűntudat nélkül válhatsz valami önmagad alatti semmiséggé vagy beláthatatlan igazsággá – a véralkoholszint emelkedésével visszafejlődhetsz amőbává vagy a pszichedelikus fényhatások és hangfrekvenciák kereszttüzében megistenülhetsz. De aztán, ha visszatérsz a testedbe, nem ismer rád majd senki. Ami a szigeten történik, ott is marad” – mondja egy török lány egy barátomnak, mikor a vízipipával felszerelt hastáncos kempingjébe invitálja meg. Ha jól értjük. De valójában minden mondat csak sziget. Elzártság és megnyílás. Valószínűségsziget. Az odafordulások értelmetlensége. Félreértéssziget. Mert a Szigeten a valószerűség súlya az egyetlen dolog, amit nem vehetünk komolyan.

 

Térjünk csak vissza a késő délutáni fényből kibomló képhez, adjunk az alakjainknak magyar nevet, nyilvánítsuk őket divatkukásokká, és máris létrejön egy új trend. Érdek nélküli lazulás, béke, zöld szellemű hobbiszurkálás. A kilátástalanságból fakadó magyar süketség ott ér véget, ahol az ilyesmi simán megtörténhet. Elsétálunk tehát a divatkukások mellett, aztán sörhasú méhecske, emberszabású krokodil, sakktáblatestű humanoid, Barbie-ruhába bújtatott Balotelli, majd rövidebb földperiódusokra idekerült csillagkapus isten- és ősemberhordák kísérnek bennünket a sárgaköves úton, tovább, a drum and bass sátor felé, ahol már délután négykor teltház jelzi a valóságérzékelés radikális megborulását. Itt már biztosnak érezzük, hogy csak mi vagyunk egészen tiszták, hogy csak bennünk van meg a világmegváltás esélye, így hát hiába próbálnánk feloldódni a tömegben, higgadt racionalitásunk úgyis rögtön leplezné előttünk a várható helyzeteket, leleplezne minket, megváltókat. Aztán a történés jelenlétében valahogy mégiscsak magukba omlanak az elvárások. Nem nyelvbe fogható vidék. Sziget.

 

Óz, a csaló varázsló keveri a lemezeket és a magasból elnéz a fejrázó emberek felett, a mongol Dorothy Gale piros cipellőjét vesztve koptatott converseben, derékig kivágott amerikai zászlós pólóban, oldalzsebes térdnadrágban és menyasszonyi fátyolban lépked – eleinte finoman jobbra-balra, aztán lassan ugrándozni kezd. Készül, lényegében viszont inkább készít valamiféle szertartásra. De csak szemek sülnek el még. Figyelünk. A várható jövendőbeli mintha úgy érezné, a bábeli nyelvzavar megfelelő hálót sző, hogy a genetikai állomány felforgatása érdekében végre elkövethesse a szaporodás fátumszerű vétkét. „Voulez-vous coucher avec moi?” – emelhetné Dorothy füléhez ezt a helyzethez illő mondatot, ha ismerné ezt a számunkra is idegen nyelvet, ám szőke hercegünk a nem túl messzi Alpokból érkezett a Sziget eme félreismerésre érdemes szegletébe, és most hatalmas léptekkel jelöli ki a párzási területet. Robotmozgással közelíti meg Dorothyt, majd néhány fejenátfordulás és cigánykerék kíséretében táncolja körül. Mikroszigetet formálva jelöli ki: a közönség eddig és eddig léphet. A rituális kört állja körül aztán mindenki, és a flash lámpa fényében csillogó herceg jobbra-balra billeg, arája meg ütemesen bólogat neki. Igen, én mindig is sejtettem, hogy Dorothy a bádogembert akarja, jegyezném meg éppen, ám hirtelen új szereplő hatol a kör belsejébe, apró indiai lány fonja magát Dorothy köré néhány pillanat alatt. Érezhetően régről ismeri ezeket az íveket: tudja, a kéz, a száj, a szem mikor, merre vezet. Székre tolja, és ölébe ülve magához öleli, visszafoglalni igyekszik e testnyi szigetet. A násznépen hirtelen hallgatás uralkodik el, majd tágra nyílt szájjal nevetni kezdünk a bádogemberen, mert tudni lehet, Dorothy többet nem segíthet az olajozásra váró fémes elszigeteltségen, másféle bizonytalanságot választott magának, vagyis másmilyen bizonytalanság adatott neki már jóval előbb. A női ajkak közti távolságot fehér fátyol lebbenése bontja le, Dorothy boldog, végre.

 

Csend és figyelem uralkodik el a tömegen, nem csillan több fény a bádog emberen, vakuk halkulnak, a kamerákon rögzült mozdulatokból emberek lépnek elő, néhányan táncolni kezdenek, a többiek pedig tovább sietnek, remélve, hogy rá lehet találni valahol még egy saját szigetre.