Posts

Heisenberg

 

Már kevésbé feszes az ütem. Füledben még tompán lüktet az utolsó koncert. Lassan halkul a világ. Fáradt vagy. Olyan jó volt beleolvadni, elvegyülni, részévé válni, együtt mozdulni. De már ki akarsz szakadni a kollektívtudatból. Hosszú volt a nap. A többiek még maradnának. Intesz. A képeden a szokásos idétlen vigyor. Ennyid maradt. A sok üvöltéstől totál berekedtél. De feleslegesnek is tűnnek a szavak. Hallgatni most jó. Még marasztalnának a srácok, mégis elindulsz. Mára elég volt. Sétálni kellene. Egyedül. Csak tenni a lábakat egymás után. Menni amerre. Visszaindulni abba a másik világba, ami ott maradt, a hídon túl. Csak kicsit lehetne más. Jó lenne reggelre letölteni a 2.0-át, a javított verziót. Ha van belőle.

Jó volt kilépni, kiszakadni, legalább egy kicsit. Odaát is. Ugrálni, röhögni, mint régen. Hány éve jártál itt utoljára? Nem emlékszel. Nem akarsz emlékezni. Túl rég. Fáj a talpad. Tornacipődben utálatosan gyűrött a zokni. Végül mégis egyedül jöttél ki. A veszekedés se pörgetett fel. Olcsó szertartásai, begyakorolt párbeszédei a mindennapoknak. Először csak nem szólt hozzád. Aztán elment. Becsapta az ajtót. Megint. Mindig ez van. De nem bántad.

Ideje volt már kicsit megfeledkezni mindenről. Kicsit nem agyalni semmin. Csak lenni. A többiek még nem tudnak róla, hogy talán vége. Sokadszorra is. Azt hiszik betegség. A légkonditól. Ez mindig bejön. Túl jó volt a kedvük. A végtelenszámú kép és hang, az elmúlt órák impulzusai lassan homogén masszává olvadnak össze körülötted. Körülvesz, magába zár ez a nap. Akár a bőröd, egyszerre véd valamitől és kizár valami másból. Tértől és időtől függetlenül létezel. Igazi éjszaka.

Izzadság folyik a szemedbe. Megtörölnéd a homlokod, de sörtől tapadnak a tenyereid. Reggeltől zajlik az élet. Kezedben van még a pohár. Szádhoz emeled, de már nem olyan finom. Elvonulni a Szigetre? Azt kérdezte, nem vagy hozzá túl öreg. Kinevetett. Hirtelen beugrik. Gyerekként mennyire szeretted nézni a mosógépet. Leülni elé, bámulni, ahogy a színes ruhák forognak körbe-körbe. Lépdelsz tovább. Céltalanul. Visz a lábad. Ismeretlenek mosolyognak rád. Ő nincs közöttük. Hogyan is lehetne. Most az egyetlen biztos pontnak érzed magad az univerzumban. Minden más bizonytalan. Kicsit félelmetes a gondolat. Sokkal jobb lenne, ha fordítva lógnál ki a sorból.

Zavarbaejtően tiszta az ég, eddig észre sem vetted. Úgy látszik, a fényszennyeződést ma hazavágták a csillagok. Ott lakhat valahol az Isten, ha lakik, ha isten egyáltalán. Holnap délelőtt nem mész be az irodába. Még fél nap szabadság. Jó lesz aludni. Leteszed egy asztalra a poharad. Magadban dúdolod az este legjobb számait. A PASO például király volt, de az éneklés most nem megy. A torkod fáj a szavaktól. Nem erőlteted. Elvetélt ötlet volt. Sötét testek között jársz. A legtöbb fekete a kék éjszakában. Az egyik ablakaiban még játszik a fény. Egy idegen lány megkérdezi tőled, hogy minden oké-e? Ki tudja? Mit lehet mondani egy ilyen kérdésre? Elindulsz felé. A sátorban csend van. Asztalok, székek, mécsesek. Teljesen valószerűtlen. Leülsz, teával kínálnak. Aztán beszélsz. Magadról. Idegeneknek. A tea forró, jó az illata. Citromot teszel bele. Cukorból csak keveset.

A mindenség ebbe az egyetlen pontba sűrűsödik. A részecske helyzetét és sebességet egyszerre meghatározni képtelenség. Fáradt vagy, de jó ez a fáradtság. Mire kiérsz már vár a taxi. Beülsz, mondod a címedet. Indulsz haza. Egyetem, hosszú haj, stoppal bejárni Európát? Nem is volt annyira régen. Oroszlán szívek betonból. Dúdolod felfelé a lépcsőn. 2.0. Talán. Gondolod.