Posts

Szigetek

 

A kettőezer-tizenkettedik esztendő augusztus havának kilencedik napján, a Hajógyárnak szigetén

 

A lány neve Geneviéve, mert francia. Geneviéve szájában egy pöcök van, kicsit előreálló fogaival ráharap, mint valami fiatal, karcsú ló a zablára. De a pöcök felett-mögött Geneviéve mosolyog. Mosolyog, mert mosolyogni kell a fiú, Gergő (mert magyar) sátorból kilógó fenekén, amiről a hajolástól kicsit le is csúszik a nadrág, és láthatóvá válik egy darab Gergő fenekének fehér félgömbjeiből. Geneviéve általában nem szereti az ilyen látványt, de most mulattatja. Gergő végre megtalálja, amit keres, és felegyenesedik. Nem igazán jóképű, inkább kedves, olyan, akár egy nagy, bánatos kutya, mondjuk egy basset hound (annál nincs bánatosabb), a karjai, lábai vékonyak, csípőjét szakadatlanul előretolja. Geneviéve sem szép, mert francia. Kicsi szemei és túl nagy szája van, a fogai meg, mondom, kiállnak ebből a nagy szájból, amiből most Gergő kiveszi a pöcköt: a pöcök egy kulcstartó, Geneviéve nem tudta máshogy megfogni, mert mindkét keze tele volt Gergő keresés közben kipakolt cuccaival. Gergő zsebre teszi a kulcsot, és ő is mosolyog. A fogai szétdohányzottak, sárga foltosak, de egy kutyának szabad, hogy ilyenek legyenek.

– Gyere – mondja a lánynak, Geneviéve rázza a fejét, hová, kérdezné, de hirtelen nem jut eszébe angolul. Ő nem rátarti, mint a franciák nagy része, akarna angolul beszélni, csak nem tud, azaz tud, csak nem mer, ezért dús szemöldökét rángatva igyekszik szótlanul feltenni a kérdéseit. Gergő kézen fogja, Geneviéve nem rántja el a kezét. Ez a Sziget.

Mennek a tüllel kidekorált, nagy, fehér sátor felé. Egy álmos fiú kókadozik az asztal mögött, a mellkasán keresztben rózsaszínű szalag. Geneviéve butuska félmosolya ott maradt az ajkán, Gergő bekormányozza a sátorba, leülteti az egyik székre, és mellé huppan. A nevét kérdezik, Geneviéve ennyit megért, elhadarja gyorsan, de maga alatt vája a fát, mert így háromszor mondatják el vele. Szereti ezt a nevet, mindenki tud legalább két francia színésznőt, aki viseli, például Bujold és Grad, de több is van. Ezt szívesen elmondaná, hogy ezért kapta annak idején, szép történet, szebb, mint az igazi ok. Az asztal mögött ülő fiú valamit hadar magyarul, Geneviéve egy szót se fog fel belőle, egyszer csak felállnak, Gergő szembefordul vele, és megfogja a kezét. A tenyerében ócska bizsugyűrű lapul, ezt kereste a sátorban az előbb. Esküvő. Geneviéve már rántaná el a kezét, de félbemarad a mozdulat. Az ujjai remegnek Gergő kezében. Reméli, hogy annak a fiúnak, ott Lyonban, akit otthon hagyott, most erősen kezd verni a szíve, olyan erősen, hogy fáj, Geneviéve erre gondol és ezt kívánja. Annak a fiúnak, akinek a kezében sose fognak így remegni az ő ujjai, aki nem viszi őt egy álmos, kókadozó vállszalagos illető elé, és az illető sose mondja aznap századszor, rezignáltan a mondatot, az egyetlent, amit Geneviéve itt és most megért, pedig magyarul mondják. Csak játék. Geneviéve tudja, de azért megint felmosolyog Gergőre. Ez a néhány perc egy francia lányé, aki kéz a kézben áll egy magyar fiúval, kintről nézve olyan az alakjuk, mint két kiterjesztett szárny, akárcsak a Galešnjak szigetnek az Adrián, a horvát partoknál.

 

*

–         Hát kurva jól érzem magam, igen, gondolhatod. Bocsánat, hogy itt merek lenni a Szigeten. Bocsánat, hogy élek. Egész nap egy falat kaját se bírtam enni, mert ilyeneket vágsz a fejemhez. De most már megyek haza, hallod, most megyek.

Mintha legalább egy órája hallgatnám a lányt, aki mögöttem ballag a HÉV felé, pedig még csak néhány perc telt el. Csak mondja, mondja, szakadatlanul védekezik, hol felcsattan, hol elhalkul a hangja. Fiúval beszél, érzem meg, nem a szavaiból, a hanghordozásából, amiben a düh mellett folyamatosan van egy cseppnyi óvatosság; visszavág, de nem azzal a kegyetlenséggel, amivel őt szapulhatja a telefonáló, hanem sokkal finomabban. Az én fejem is nehéz, fáradt vagyok és köhögök a portól, ezért lelassítok, előreengedem. Alig tizenöt éves őzike, a kifakult farmersortjában zöld fűfoltok. Az arca csúnya az elkenődött fekete festéktől.

A HÉV-nél millió ember, a lány arrébbmegy a telefonjával, pechemre megint egész közel áll hozzám, mert én is próbáltam kiválni a tömegből.

– Szerinted mégis mit csinálok? Igen, biztos borzalmas dolgokat művelek itt egyedül. Meg akartam nézni a Kiscsillagot, de tök későn lesz, nem várom ki. Meg biztos kurva sokan lesznek. Mondom, hogy nem várom ki. Most megyek hazafelé, nem érted?

A telefonáló nem érti. Vagy valószínűleg igen, de nem érdekli, ő most azzal van elfoglalva, hogy bántsa ezt a lányt. Mi pedig hallgatjuk, amit a fejünkhöz vág. Igen, az enyémhez is, mert hangos a mikrofonja annak a telefonnak, együtt szégyelljük magunkat a lány meg én, amiért kijöttünk egyedül, és biztos egész nap kurválkodtunk össze-vissza a holland fiúk között. Hátrafordulok, a lány nem néz rám. Még arrébb megy, leguggol a földre, aztán leül, a HÉV begördül a megállóba, de nem száll fel rá. Az ablakból néhány másodpercig még látom, egyre kisebb lesz. Mint Guam szigete, aminek olimpiai csapata is van az idén. A Csendes óceán szigetei között nagyon sokáig kell figyelni, hogy észrevedd.

 

Kalapos Éva Veronika